"Csárdáskirálynő"
Budapest operett szinház
www.operettszinhaz.hu/

"Marica Grófnö"
Budapest operett szinház
www.operettszinhaz.hu/

"Marica Grófnö"
Budapest operett szinház
www.operettszinhaz.hu/

 

"Cirkusz királynő"
Irkutsk szinház
http://imt.irk.ru/  (Oroszország)

"Bajadera"
Irkutsk szinház
http://imt.irk.ru/  (Oroszország)

"Csárdáskirálynő"
Irkutsk szinház
http://imt.irk.ru/  (Oroszország)

 

"Csárdáskirálynő"
Opera Krakowska
www.opera.krakow.pl

 
 
 

Kálmán Imre

Kálmán Imre  gyermekkorában szabó akart lenni, később ügyvédnek tanult, próbálkozott a  klasszikus zenével de híressé, mint az operett mestere vált.

1882  október 24-re, mikor is a Balaton menti Siófok nevű üdülőhelyen Kálmánéknál megszületett a kis Imre, már két gyermek – Béla és Vilma- élt a családban. Később még három testvére született. Imre életének első éveiben szülei nem küszködtek anyagi problémákkal.  Apja, Koppstein Károly gabonakereskedő és vállalkozó, jólelkű, tehetős ember volt. Édesanyja Singer Paula szelíd,művészlelkű asszony, aki megérte még fia világhírét.

Bár nem fényűzően de kellemesen éltek; inast  és szakácsnőt is tartottak. Koppstein Imre a vezetéknevét később, a gimnáziumi évek  alatt Kálmánra változtatta. Gyermekkorában a kis Imre már  csalhatatlan tanújelét adta rendkívüli zenei tehetségének. Édesanyja és Vilma nénje zongorázását  aktív részvétellel hallgatta. Lekuporodott a dívány sarkába, s  korát meghazudtoló komolysággal, átélést tükröző szemmel figyelt. Arca hol sápadt volt a meghatottságtól, hol kipirult az izgalomtól. Nemcsak a zongora  állott rendelkezésére a szülői házban, hanem a tehetséget is öröklötten hozta  magával. Anyai ágon családjában elsőrendű muzsikusok, míg édesapjáéban kiváló  rabbik, tanítók voltak.  1888 nyarán, Siófokon, több neves látogató  között Liedl Ferenc (1856-1900) hegedűművész is ott volt. Kálmánéknál vett ki szobát,  hogy zavartalanul gyakorolhasson. A gyermek Kálmán Imre először tőle kapott  zenei leckéket. A gyermek Imre teljes lélekkel  a  művészeteknek kötelezte el magát.  Általában, a zeneszobában lehetett  megtalálni, kivéve, ha színházba ment.  Ott sündörgött a házuk közvetlen szomszédságában lévő, Karpelesz Lipót  által alapított Nyári Színkör körül. Kálmán Imre minden próbán pontosan  megjelent hívatlanul. Ahhoz is volt bátorsága, hogy felmenjen a kulisszák mögé. Lenyűgözte és megbabonázta a színház világa.  Ugyanakkor a rapszódiák ifjú rajongója egyáltalán nem álmodozott zenészi karrierről, szabó  akart lenni. Hat éves korára Imre megváltoztatta terveit, már nem új ruhákkal, hanem  jogaiknak védelmével akarta megörvendeztetni honfitársait; a kis Kálmán  elhatározta, hogy ügyvéd lesz. Elemi iskolai tanulmányait az
egytanerős izraelita népiskolában végezte. A siófoki  zsidóiskola nagyon jó hírnévnek örvendett, keresztény szülők is szívesen  járatták ide gyermekeiket. Nemcsak a városszerte elismert kiváló pedagógus, Rónai Adolf miatt, hanem azért, mert itt német nyelvet is  tanítottak. Az iskolában Kálmán Imre osztálytársa volt Révész  Géza, aki  később világhírű pszichológus lett.

Kálmán Imre első  zongoraleckéit Remcsák Antalnétól, a siófoki művész-tanártól vette, még elemi  iskolás korában. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten, a Deák téri Evangélikus  Főgimnáziumban végezte. Bár Imre két iskolában is tanulmányokat  folytatott – gimnáziumban és zeneiskolában- amint egy órácska szabad  ideje támadt, azonnal a zongorához ült és Schumann és Chopin szerzeményeit  tanulta. A zene elvarázsolta és megrészegítette. A nyári szünidők alkalmával, majd hogy  nem erőszakkal  kellett őt a zongorától eltávolítani és az ebédhez leültetni. A  szünidő végére Imre a kezét oly mértékben megerőltette, hogy a billentyűk legkönnyedebb leütése is hihetetlen kínokat okozott. Imre betöltötte a tizenötöt,  mikor 1898-ban először lépett a közönség elé Mozart  Fantáziájával. A  koncertteremben újságírók és kritikusok árgus szemekkel  lesték a fiatal zenész  képességeit. Imre olyan kicsinek és törékenynek tűnt, hogy az újságok lelkesen  nyugtázták a „tizenkét éves zenész” tehetségét. Tanulmányai utolsó évében, szülei  akaratának megfelelően azonnal érettségi bizonyítványt is szerzett, kitűnően  téve le vizsgáit. Ezzel együtt ekkor kezdődött kettős élete is, hisz  szülei  kívánságának megfelelően felvételizett a Budapesti Egyetem jogi tanszékére, ahol nyolc szemesztert hallgatott végig és sikerrel leadott minden  szükséges vizsgát.

Mindez jelentős  eredménynek könyvelhető el, ha figyelembe vesszük, hogy közben teljes  erőbevetéssel a Zene Akadémián is tanult.
A zenei elfoglaltság  oly sok időt és energiát igényelt, hogy a disszertációja megírására már gondolni sem  tudott. Családja az ügyvédbojtári feladatokat zsebpénzzel finanszírozta de Imrének a zenetanulás fedezetét saját magának kellett  előteremtenie. Zongorázni képtelen volt, a kezei felmondták a szolgálatot, így egy  napilapba írt  zenekritikákat. Ezek után 1902–ben megírta első zenei  alkotását Jacobi Victor verseire. Az első munkát követte a többi, melyek  közül legjelentősebbnek a Szaturnáliát tartotta és minden reményét, ehhez fűzte.

1904. február 24-én a Budapesti Királyi Operában tartották a Zene Akadémia végzős zeneszerzőszakos hallgatóinak koncertjét, ahol először és utoljára  hangzott el Kálmán Imre szimfóniája. Azonban maga Kálmán mindig is ezt a napot  jegyezte zenei karrierje kezdeteként.
Ettől kezdve szentül  hitte, hogy a szökő évek sikert hoznak számára,  február 29-e pedig különlegesen  jótékony nap. Kálmán ügyvédi karrierje nem volt sikeres. Újra kettős életet élt, azzal  a különbséggel, hogy reggelente nem az ügyvédi irodába tartott, ahogy azt az  otthoniak vélték, hanem a szerkesztőségbe.

Meg kell említenünk  azonban, hogy ott tárt karokkal és zenekritikusi állásajánlattal, valamint az  ehhez felajánlott 70 koronával várták őt. A következő évben elnyerte a Budapesti  Zene Akadémia által felajánlott Robert Folkman díjat, melynek következtében hat  hetet tölthetett Berlinben. Imre kihasználva az alkalmat  felajánlotta szerzeményeit – a Szaturnáliát követte az Endre és Johanna című  szimfonikus poéma – különböző német kiadóknak. Ugyanakkor sem Berlinben, sem  Leipzigben de még Münchenben, ahova hazafelé tért be, sem talált kiadót  műveinek. "Úgy tűnik az én szimfóniáimra nincs szüksége a világnak? Végül arra a szomorú  lépésre szánom el magam, hogy operettet fogok írni” kárörömmel tréfálkozott  Imre  és ő maga nevetett a leghangosabban. Lealacsonyodni az operettig! Egy  Robert  Folkman díj birtokosa, Koesler professzor kiváló tanítványa, aki  mélyen lenézte  az ilyen egyszerű zsánereket. Azonban a lehetőségek úgy alakultak, hogy  Kálmán hamarosan mégiscsak operettre váltott. Így kellett  lennie, az ötlet a  levegőben lógott. Johann Strauss és Millöcker – akik eme zsánerek pesztonkái  voltak – már közel tíz éve sírjukban nyugodtak. És  hirtelen az operett újjászületett.  Imre kibérelt egy olcsó kis  padlásszobát a Grazhoz közeli Kroisbachban, hogy  zavartalanul  dolgozhasson. Ott is írta meg első operettjét, a "Tatárjárást", melynek  bemutatója hihetetlen sikert aratott Budapesten a Vígszínházban 1908.  február 22-én.

A közönség  fáradhatatlanul tapsolt, újra és újra visszahívta a szereplőket  a színpadra.  1909. január 21-én, közel egy év elteltével a bécsi bemutató  is hasonló sikerrel  zajlott. Még ebben a színházi évadban a hamburgi, pár  héttel később pedig a  berlini és prágai  színházak is bemutatót tartottak. Egy év és egy nap elteltével pedig az  elegáns Johann Strauss Theaterben  láthatták az operett első előadását. A szöveg  két ismert szövegíró  tollából származott, míg a történet abban a térségben  játszódott, mely Imrének gyerekkorából volt ismerős, a magyarországi füves  rónaság. Voltak ott jelenetek a cigányéletből és cigány dalok is… Imre, híven  saját jelleméhez, pesszimistán állt a dolgokhoz. Ám ez alkalommal a szövegírók egyike, Fritz Grünbaum is képtelen volt elnyomni rossz  előérzetét.

 „Tetszik nekem ez az  egész, határozottan tetszik- próbálta magát és szerzőtársát Julius Vilhelmet is  megnyugtatni – talán csak ez a keringő…” Grünbaum lemondóan  legyintett. Kálmán új operettjének bemutatója 1912 október 11-én volt és a fent  említett keringőt, minden félelmük ellenére a darabban hagyták. A következő napon dallamát már minden  utcasarkon énekelték,  a siker robbanásszerű volt.
Grünbaum értetlenül  vonogatta a vállát és önmaga igazolásaként csak ennyit mondott:” Ez aztán a  bomba, sosem tudni robban, avagy sem.” Az első  világháború kezdetéig Imre még  egy operettet írt „A kiskirály” címmel, de  fogadtatása alig érte el az „ udvarias  taps” szintjét. Kálmán különböző szövegírókkal dolgozott együtt.  Fokozatosan két szövegíró párral alakult ki jó kapcsolata: Stein Leóval és  Jenbach Bélával, valamint Brammer Juliussal és Grünwald Alfréddal. Szerzői közösségük hozta a legtöbb sikert Imre számára.

 A háború kezdetén  Imre két művön is dolgozott: a könnyű, vidám „Zsuzsa  asszony”-on és egy másik  operetten, melyet a szövegírók ideiglenesen  „Éljen a szerelem” (később " Csárdáskirálynő") néven neveztek  el. A „Zsuzsa asszony” ( a későbbi Cirkuszhecegnő) bemutatója Budapesten 1915  február 23-ára esett és a  fogadtatás meglehetősen fagyos volt. Átnevezték  az operettet „Miss. Tavasznak”  és így hamarosan meghódította az amerikaiak szívét. A szerelemnek  szentelt operett (Csárdáskirálynő) szövege Stein Leó és  Jenbach Béla tollából származott. Stein  elismert vezető szövegírónak számított és Imre számára egy ilyen nagy hírnévvel  és tapasztalattal bíró mesterrel dolgozni bénítólag hatott. Ráadásul, mikor  megtudta a bemutató dátumát, lelki nyugalma szerte foszlott. „ Ó Istenem, csak ne  13-án!” Ám a  Johann StraussTheater, figyelmen kívül hagyva Imre minden tiltakozását, a  premier dátumát 13-ra tűzte ki. A premierre minden jegy elkelt. A bemutatóra  azonban mégsem került sor, mert Joseph König komikus színész elvesztette a  hangját és az előadást az utolsó pillanatban, elhalasztották.


„Marica grófnó"

Imrét nem  nyugtatta meg az új időpont sem, bár november 17-e megfelelő dátumnak tűnt.  Meg  volt róla győződve, hogy az operett súlyosan megbukik, hisz premier időpontját  elhalasztani szintén balszerencsét jelent. Ugyanakkor a következmények  megcáfolták Imre összes pesszimista előérzetét. Bécset elárasztották az új  operett melódiái. Bár a ”Csárdáskirálynő” premierjére a háború derekán került  sor de sem a front árkai, sem a puskatűz hangzavara nem tudták meggátolni az  operettet abban, hogy eljusson Oroszországba és Amerikába is. 

Magától értetődik,  hogy sem a  zeneszerző, sem a szövegírók ettől nem gazdagodtak meg, hisz  Oroszország  már harcban állt Ausztriával, és az Egyesült Államok is hamarosan belépett a háborúba.  Imre óceánon túli rajongói megpróbálták őt a háborús zónán kívülre  juttatni. A washingtoni kormány kinyilvánította készségét  Kálmán Imre  elmenekítésében, Imrét azonban mélyen megrázta idősebb bátyja halála,  valamint apja cukorbetegségének elmélyülése és  kilátástalansága. Mindezt tetőzte, hogy barátnője,  Paula Dvorzsák-  aki tíz évvel volt idősebb  nála-  örökre tolókocsihoz lett  láncolva. Mint az közismert, a legjobb  ilyenkor a munkába  temetkezni. Imre egymás  után írta a dalokat és elfelejtkezve az egész világról fényes, melengető melódiákat szerzett.  Egyike az ilyen  operetteknek a „Zsuzsa  asszony” átdolgozásából készült  „Cirkuszhercegnő”. A premier 1917 szeptember 21-én volt a Johann Strauss  Theaterben.

Nem volt elég szén, a nézőtéren  metsző hideg  volt, mégis telt házzal ment az előadás. Ekkor lépett be Imre életébe a fiatal orosz színésznő,  Vera Makinskaya. A permi születésű, anyjával  1917-ben emigrált szinésznő meghódította az ismert zeneszerző  szívét. Ez az érzés, mely figyelmen kívül hagyta a harmincévnyi korkülönbséget, hamarosan esküvővel végződött. Ebben az időben kezdett  Imre a  „Montmartre-i ibolya”-án dolgozni, és elhatározta, hogy fiatal  feleségének ajánlja. Vera hamarosan fiút szült neki (Charly), majd két kislánnyal,  Lilivel és Yvonnal is megajándékozta.  A  „Montmartre-i ibolya” szándékosan erről a szerény kisvirágról szólt és csak a  vájt fülüek, valamint Kálmán igazi rajongói élvezték ezt a francia  hangzású zenét, a többiek mellett észrevétlenül suhant el. A 30-as években  az egykoron oly híres Johann Strauss Theater, ahol színpadra vitték az operettet, végnapjait élte. Azonban a Theater  an  der Wienben bemutatott premier után a „Montmartre–i ibolya” az európai  színházak színpadait is meghódította. Egy kis idő elteltével két  berlini irodalmár, Rudolf  Sancher és Ernest Wellich felhívták Imre figyelmét egy szövegkönyvre, mely a magyar huszárok életéből ragadott ki  pillanatokat. A Theater an der Wien, mellyel Kálmánnal már közeli jó kapcsolata  alakult ki, 1932. március 10-én bemutatta "Az ördöglovas” című új operettet. A főszerepet, Hubert Mariska, a színház igazgatója énekelte.

 Ez egy valódi siker volt. Még ebben az évben  a Kálmán család a  bécsi negyedbe költözött, ahol a városi elit élt. A zeneszerző a siker fényében fürdött. Felesége, Vera partikat rendezett, és ezeken az estéken  minden híresség és befolyásos személy megjelent. Ugyanakkor Imre,  ellentétben feleségével, végtelen szerény jellem volt. A csillogás, bálozás, parti szervezés tőle mindig távol  állt. A soron következő  gyermekáldások,  egyéb családi események és vendégfogadások közötti  szünetekben új operettjén dolgozott.  „Josephine császárnő”-nek nevezte el  és a  premier jogát a Zürichi Városi Színháznak adta át. A bemutatóra 1936.  január 18-án került sor. Az utolsó magyar Kálmán-premier 1937-ben volt a Városi Színházban. A  Josephine császárnő címszerepét az európai operaházak csillaga, Németh Mária énekelte.  Ezenközben Európa arculata és  ennek  megfelelően a közönség hangulata is  napról-napra változott. Így  például Bécsben  is csökkent az érdeklődés az operett iránt. Puskaporos  volt a levegő, mikor is 1938-ban  az osztrák határon német katonák zúdultak át. Az Anschloss után Ausztriában is  megkezdődtek a zsidóüldözések. Kálmán tovább nem maradhatott az országban.  Először Zürichbe, majd Párizsba, legvégül pedig az Egyesült Államokba  utazott. Itt a mozi gyártás hazájában, Hollywoodban találta  magát. A  megszokott életvitelben történt változások, az eltérő életstílus és  erkölcsi normák, a más kultúra – mindez nyomott hagyott a zeneszerző  életérzésében. Élete utolsó húsz évében csak két operettet írt, a „Marinka” -t 1945-ben és halála előtt az „Arizona lady” -t, melynek premierjét már nem érte meg. Kisebb sikert értek csak el, sokáig nem maradtak a színházak repertoárjában.

Zenei munkássága megkoronázásaként 1953 április 11-én Párizsban Joseph Paul-Bencour átnyújtotta neki a francia becsületrend tiszti keresztjét. 1949-ben Kálmán Imrét hirtelen  paralízis támadta meg. Fél arca és egyik lába  megbénult, és beszélni sem  tudott. Bár rövidebb ideig enyhe javulás lépett fel, 1953. október 30-án,  Párizsban végleg  legyőzte a betegség.
Halála 40. évfordulóján szülővárosa posztumusz díszpolgárrá választotta, tiszteletére a Millenium park zenepavilonjában szobrot állított, egykori lakhelyén pedig múzeumot rendeztek be.

 

 

Emmerich Kálmán

  egytanerős izraelita népiskola
Kálmán Vera
Rónai Adolf
Révész  Géza
   

Egykoron a Janus szállodanak többször is vendége volt
 
Kálmán Vera

 

 fénykepek a Kálmán Imre múzeum gyűjteményéből

”Csárdáskirálynő”

„Montmartre-i ibolya”

 
 
Copyright ©1996 VIS Kft. (VisData) vis@vis.hu Minden jog fenntartva Szerkesztőség